|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balázs László 2000. április 10.Balázs Lászlót kolozsvári vállalkozó kartonlapokra ragasztott szép bőrmetszeteit, bőrplasztikáit állította ki városában, a Korunk Galériában. /Tibori Szabó Zoltán: Formaérzék és őszinteség. Balázs László bőrplasztikái a Korunk Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./2004. július 16.A Korunk folyóirat júliusi számát a régészetnek szentelte. A tartalomból: Balázs László-Benkő Elek: Kolozsvár-Szentpéter régészeti emlékei; Szőcs Péter Levente: Kerámiaedények a régészet és az írott források tükrében; Lupescu Radu: Vajdahunyad, a vár kutatástörténete (19–20. század); Vincze Zoltán: Posta Béla és tanítványai; Kürti Béla: Gondolatok az avarokról és az avar továbbélésről. /Kovács Kiss Gyöngy: Korunk/ 2004. július. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 16./2006. május 18.A Kolozsvár Társaság új székhelyén május 16-án megtartott közgyűlésen a szavazatok alapján eldőlt: az elnöki tisztséget továbbra is Kántor Lajos tölti be. Négy új választmányi taggal bővült az egyesület: Macalik Arnold, Nagy Réka, László Miklós és Balázs László személyében. Kántor Lajos hangsúlyozta: a szervezet Kolozsvár rangját kívánja visszaadni. /-f-: Változatlan a Kolozsvár Társaság vezetősége. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./2009. szeptember 9.Balázs László bőrplasztika tárlatával újra beindult a Barabás Miklós Galéria tevékenysége. Kolozsváron a kiállítás-megnyitón Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh ügyvezető elnöke köszöntötte az érdeklődőket. – Különleges maga a műfaj is: nem hinném, hogy Kolozsváron, de akár szélesebb körzetben akadna még valaki, aki ennek a technikának hódolna, mondta. Balázs László a bőr természetrajzának a tökéletes ismeretében metszi az alapanyagot. Balázs László munkáját édesapja, Balázs Péter festőművész emlékének szentelte. /Köllő Katalin: Bőrplasztika: különleges műfajú kiállítás-megnyitó. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./2009. december 22.A szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Magyar Háza ad otthont egy hónapra Balázs László bőrplasztikai kiállításának. A bőrplasztika új műfaj, amely mindössze néhány évtizede épült be a köztudatba. Erdélyi viszonylatban Balázs László az egyetlen, aki ezt a sajátos műfajt műveli. /Takács Gábor: Balázs László bőrplasztikái a szilágysomlyói Magyar Házban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./2010. október 29.Három évszázados dokumentumot adtak visszaCsíkszereda egyik legfontosabb kordokumentumát kapta vissza csütörtökön, a restaurálást követően hivatalosan is. A 17. századi pergamen a második világháború alatt került el a városból. Az 1670-ből származó, Apafi Mihály fejedelem által kiállított kiváltságlevél pergamenje hosszú és kalandos utat járt be, míg végül jelenlegi tulajdonosai apjuk, Balázs András, a város egykori pénztárosa akaratának megfelelően a Csíki Székely Múzeumnak adományozták. Balázs András, aki a második világháború idején pénztárosként teljesített szolgálatot a város akkori adminisztratív testületében, 1944-ben Magyarországra menekült, és magával vitte a pergament is. Az iratot 1955-ben egyik fiának adta, azzal a meghagyással, hogy adják majd át a csíkszeredai múzeumnak, ha lesz ilyen. Az örökösök, dr. Balázs László és Antal Andrásné ennek tettek eleget. Az értékes, vasgubanccsal írott régi pergament ünnepélyes keretek között Ráduly Róbert Kálmán polgármester jelenlétében bízták Gyarmati Zsolt múzeumigazgatóra. Hargita Népe (Csíkszereda) 2010. november 2.Csíkszereda visszakapta kiváltságlevelétTöbb mint 6 évtized után érkezett vissza Csíkszeredába a város egyetlen megmaradt kiváltságlevele. Az 1670-ben keltezett iratot a II. világháború idején Magyarországra menekült család leszármazottjai adták vissza a címzettnek. Csíkszeredának Izabella királyné, majd I. Rákóczi György és fia, II. Rákóczi György is kiváltságlevelet adott. Ezek vélhetően a tatárjárás idején vesztek el. Ezt is felsorolta Apafi Mihály fejedelem 1670-ben kelt, vasgubacs tintával pergamenre írt levele. A Csíkszeredának adómentességet nyújtó latin nyelvű kiváltságlevél, és 1895-ből származó magyar fordítása nagyon jó állapotban maradt meg, mondja a Csíki Székely Múzeum papírrestaurátora. Balázs László és testvére, Antal Andrásné Csíkszereda polgármesterének és a Csíki Székely Múzeum igazgatójának adta át a város történetét őrző legrégebbi dokumentumot. Csúcs Mária Duna TV Erdély.ma 2012. június 9.„Ezen a napon a könyvírás is menjen ki az utcára, ingujjban”Kolozsvári Ünnepi Könyvhét a Mátyás király szülőháza előtti téren Több résztvevővel, tavalyhoz képest gazdagabb programmal jelentkezett idén a 2011-ben újraindult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelynek hivatalos megnyitójára tegnap este hat órakor került sor a Mátyás király szülőháza előtti téren. A vasárnapig tartó könyvünnepen kötetbemutatók, dedikálások, vetítések, táncprodukciók, koncertek, színházi- és bábelőadások zajlanak, a gyerekek számára pedig külön programokkal készültek. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által támogatott négynapos rendezvény megnyitóján felszólalt H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, és Benkő Samu művelődéstörténész. Az idei könyvhét meglepetése, hogy minden órában egy bizonyos standnál egy bizonyos könyvet nagyon olcsó áron vehetnek meg az érdeklődők, ezeket kell felkutatni a standoknál. „Minden okunk megvan rá, hogy bizakodjunk: gazdagabb, színesebb könyves napokat élünk át idén, királyaink szülőházainak árnyékában, védelmében”, mondta megnyitó beszédében H. Szabó Gyula, aki ezeket a könyves napokat azok emlékének ajánlotta, akik nem élhették meg a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetek újraindulását, bár egész munkás életükben ezen is dolgoztak. – Azt kívánom, érezze magát otthon és nagyon jól minden kiadó, minden könyvkereskedő, nyomdász, és mindenki, aki valamit is mozdít a magyar könyv szolgálatában. És persze, érezze magát nagyon jól az olvasó is: minden erőfeszítésünk célpontja, és reméljük haszonélvezője – hangsúlyozta a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökeként H. Szabó Gyula. Mint köztudott, a rendezvény nagy múltra tekint vissza, az első könyvhét ötletgazdája annak idején Supka Géza újságíró, művészettörténész volt, aki vásári jellegű, színes, mozgalmas sokadalomról álmodott, és így jellemezte: „Az évnek egyik napján […] könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.” A megnyitón felszólalt Markó Béla költő, szenátor, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia és a Communitas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket. – Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mi magyarok inkább vagyunk kételkedők, mint bizonygatók, inkább vagyunk pontosan kérdezők, mint biztonsággal válaszolók. De jól leplezzük ezt a tulajdonságunkat – magyarázta beszédében, példaként kitérve szépirodalmi remekművekre, „amelyek szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy miután lélegzetállítóan végigvitték jobbnál jobb íróink a gondolatmenetet, egyszerre csak megijednek a pőre igazságtól, ami egyébként éppen hogy a műből következik. Ezért aztán rávarrják a tétován optimista végkifejletet a tragédiába, vagy legalábbis sötét depresszióba hajló műremekre”. – Ment-e könyvek által a világ elébb, kérdi Vörösmarty, és fulmináns indoklásából elég egyértelműen kiderül, hogy nem ment. Vagy nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Műveltebb lett ugyan az emberiség, olvasottabb az olvasás által, hogy tautológiával éljek, de ennyi. Se jobb, se erkölcsösebb – fűzte hozzá. Mint mondta, ezek a remekművek porba sújtanak, semmi kiskaput nem hagynak az élni akarónak, aztán a végén mégis azt mondják, „hátha”, „mégis”, vagy „talán”, vagy „hinned kell valamiben”. – Erről szól az életünk. És erről szól a legjava irodalom is, erről szólnak a könyvek. Erről szól az a mindennapos közhely, hogy el fog tűnni a könyv, és hogy nem olvasnak a gyermekek, de a felnőttek sem. Sok igazság van ebben. Mégis azt hiszem, inkább arról kell beszélnünk, hogy másképpen olvasunk, másképpen és mást fogunk olvasni a jövőben. Változik a könyv, mint tárgy, de nem változik az olvasás lenyűgöző értelmetlensége, tehát az, hogy jobbak talán nem, de többek leszünk tőle – fejtette ki Markó. Véleménye szerint a nemzeti identitás egyenlő a kultúrával, egyenlő többek közt a könyvvel, az igazi, jól kérdező és jól válaszoló művekkel. Ennek megfelelően tehát segíteni kell az írónak, a könyvkiadónak és az olvasónak, hogy a könyv hozzáférhető legyen, „nem pedig siránkozni, hogy a számítógép odacsípte a becsukott könyvet az íróasztalon, és nem lehet kinyitni, illetve olyan drága, hogy nem lehet megvásárolni”. – Önkormányzatok, politikusok, felelős vezetők dolga, hogy ne így legyen, ne kelljen a konyhapénzből kikoplalni a jó könyvet. Kellene olyan állami mecenatúra, ami tényleg olcsóvá tenné a könyvet, és megkérdezhetnénk azt is, hol vannak azok a magánmecénások, akik csak az utókortól várnak hálát, senki mástól – hívta fel a figyelmet Markó Béla. Idén Benkő Samu művelődéstörténészt kérték fel, hogy a szakma részéről nyissa meg a könyvhetet, mint olyan embert, aki az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett az erdélyi magyar könyvkiadásért, a magyar könyvért. Benkő Samu, mivel, mint mondta, az előtte szóló Markó Béla beszédével tulajdonképpen felmentette a megnyitás kötelmétől, ezért inkább elmesélt két élményt az életéből, amely könyvünnephez kötődik. Kifejtette: harmadik gimnazistaként Marosvásárhelyen találkozott először ezzel a szóval, hogy könyvnap, ahol Móricz Zsigmond, Jékely Zoltán, valamint Jancsó Adrienne versmondása tette emlékezetessé az ottani könyvnapot. – Egy évvel később itt Kolozsváron, a Főtéren rendeztek könyvnapot, dedikáltak, akkor tudtam meg, hogy létezik dedikáció – jegyezte meg Benkő Samu. A művelődéstörténész felidézett egy másik eseményt is, nevezetesen az 1935-ös bukaresti könyvvásárt, amelyen először állítottak ki Bukarestben magyar könyveket. – Az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh vitte el a könyveit, jeles román írók köszöntötték a könyvvásáron megjelent erdélyi írókat, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét és Szemlér Ferencet – fűzte hozzá Benkő Samu, aki végül hasznos és kellemes időtöltést kívánt mindazoknak, akik ellátogatnak ezekben a napokban a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokhoz. Akárcsak tavaly, a Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége elnevezésű kitüntetést. Mint Kántor Lajos irodalomtörténész, a társaság elnöke elmondta: ezt a címet olyan személynek adományozzák, aki sokat tett a magyar könyvért. Idén, rendhagyó módon két szakembert tüntettek ki, Benkő Samu művelődéstörténészt és Deák Ferenc grafikust, a Kriterion Kiadó egykori művészeti szerkesztőjét. Sajnos Deák Ferenc betegség miatt nem lehetett jelen. A kitüntetetteknek az oklevél mellett (amelynek szövegében ez áll: „A Kolozsvár Társaság az olvasók köszönetét és elismerését fejezi ki Benkő Samu művelődéstörténésznek/Deák Ferenc grafikusnak, művészeti szerkesztőnek, a város és Erdély nagy hagyományait folytató könyves embernek”) Kolozsvár bőrbe metszett címerét (Balázs László munkája) is átnyújtották. Haiku, a háromsoros pillanat A délután folyamán Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét ismerhették meg az érdeklődők a Sapientia EMTE Óváry termében; a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent kiadványról Demény Péter beszélgetett a szerzővel. A japán költészet egyik jellegzetes versformájáról szólva a keleti és az európai költészet közötti sajátos különbséget említette Markó: míg az európai szerzők a kozmoszban vélik felfedezni a teljességet, a keletiek, így a japánok is, a természet felé fordulnak, a cseresznye szirmában is képesek azt megtalálni; miközben az európaiak folyamatosan terjeszkednek, hódítani akarnak, a keletiek „szabott” térben keresik a teljességet. Ez a fajta kötöttség, a háromsoros, rendre 5, 7 és 5 szótagból álló versforma Markó tetszését is elnyerte, csakúgy, mint a 14 sorból álló szonettek „szerkesztési módja”. – A haiku és a szonett is emiatt izgalmas: nem akarom megváltoztatni, lerövidíteni vagy kiegészíteni, eleve az a kihívás, hogy az ember tud-e szabadon mozogni egy előre körülhatárolt térben – hangsúlyozta a költő. Háromsoros pillanatnak nevezte a haikut, amelynek voltaképpen nincs eleje és vége – lásd a címadó költeményt: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” –, s amelynek két szerzője van: aki írta, és aki olvassa. – Huszonéves koromban kezdtem haikukat olvasni. Szívesen olvastam őket, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy megértsem mindazt, ami a cseresznye szirmában, a pillangó szárnyában rejlik. A felismerést leginkább ahhoz az élményhez hasonlítanám, mint amikor az ember nézi a háromdimenziós fotókat, kancsin és bambán, mire egyszer csak bekattan neki, hogy mit kellene meglátnia – magyarázta Markó. A kötetben szereplő illusztrációk, Részegh Botond munkái kapcsán megjegyezte: a csíkszeredai képzőművész alkotásai visszautalnak a költeményekre, ugyanakkor önállóan is megállják a helyüket. KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár) 2013. december 23.A támogatással a szeretet zászlaját tűzték kiTöbb mint félmillió forintnyi pénzbeli támogatást ajánlott fel a Tőkés László Alapítvány és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Marosvásárhelyen és környékén élő nehéz sorsú családoknak. Támogatásban részesült továbbá az Ady István vezette Szivárvány Alapítvány is. „Rendkívüli ez a mai nap mindannyiunk életében. Egyrészt önöknek, akiket megajándékozunk, másrészt nekünk is, mert segíteni tudunk” – ezekkel a szavakkal köszöntötte hétfőn az egybegyűlteket Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke. A pénzösszeg szétosztásában a történelmi egyházak vezetői segítettek, ugyanis arra kérték fel az elöljárókat, hogy válasszanak ki egy-egy (összesen öt) olyan családot, amely szerintük ezt a pénzösszeget – családonként 50.000 forintot – megérdemli. A szeretetteljes segítési szándékra is emlékezzenek Az EMNT Klastrom utcai székházába a családokat elkísérték az őket ajánló egyházi elöljárók, akik az összeg átadása előtt néhány szóban ismertették, hogy miért éppen a jelenlevőkre esett a választásuk. Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese pártfogoltjai nevében megköszönte a támogatást. Utalt arra az utóbbi hónapokban egyre inkább terjedő felhívásra, hogy minél több helyen tűzzék ki a székely zászlót, majd hozzátette: „ezzel az segéllyel a szeretet zászlaját sikerült kitűzni”. Nagy László püspökhelyettes, a Bolyai téri unitárius egyházközség lelkésze megköszönte a felajánlóknak azt, hogy odafigyelnek azokra, akiknek szükségük van a segítségre, majd kérte a megajándékozottakat, hogy arra a szeretetre emlékezzenek, amellyel az adományozók ezeket az ajándékokat adták. A római katolikus egyház részéről Oláh Dénes főesperest kérték fel egy rászoruló család kiválasztására, ő azonban egyházi teendői miatt nem tudott részt venni az eseményen. A Magyarfülpösön és Szászrégenben szórványkollégiumot működtető Ady István református lelkipásztor három bentlakó gyerekkel és Bodor Vera tanítónővel érkezett. Az általa működtetett alapítvány 280.000 forintot kapott. Az alapítvány vezetője „az ige testté lett” bibliai idézetről osztott meg gondolatokat a jelenlevőkkel. Balázs László, az Erdélyi Magyar Néppárt mezőmadarasi elnöke is elkísérte az általa javasolt családot, aki felszólalásában úgy fogalmazott, hogy Tőkés László a szegények pártfogója. Az ötödik családot Cseh Ágnes tanítónő ajánlotta. Élelemre, villanyra, ballagásra, szemműtétre Az adományok átadása után Bálint Barnit kérdeztük, tudja-e, hogy mi történt velük. A kisgyerek nemleges válaszát követően édesanyja vette át a szót, aki elmondta, hogy élelmet és ruhákat vásárol az adományból. A paniti Máthé család is nagyon örvendett a támogatásnak, terveik szerint ez az összeg új házuk villanyszerelési költségeinek egy részét fedezi majd. A tizenkettedikes Gábos Laura portálunknak azt nyilatkozta: „megtisztelőnek érzem, hogy engem választottak. Nem szándékozom azonnal elkölteni a pénzt, félreteszem a ballagásra.” Balázs László pártfogoltjainak is jól fog majd a támogatás: kisfiuk esedékes szemműtétére teszik félre. Vass Gyopár Székelyhon.ro 2014. szeptember 11.Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajtaKöltő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult. Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk. Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja. Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren? Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba. Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni. A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal. Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám. Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző... Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam. Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak. A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni! Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett... Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára? Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak. Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok. Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is. Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ. Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt. És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget. Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is. Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám? Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom. Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított. Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak. Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak. Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot? Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat. Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül. És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem. Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban? Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább. Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk. Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem. A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van. Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek. De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát. A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években? Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években. Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam. Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog. Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára? Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi. Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is. Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni. Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik? Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket. De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre. Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt? Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van. Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit. Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele. A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért? Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek. Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza? A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek. Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon. És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség. Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek? Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra. És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta. Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre? Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni. Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik. Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe. A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható. A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak. Balázs Imre József 1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként. Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van. Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2015. augusztus 31.Hegedüs Csilla: „A legfontosabb, hogy itthon érezzük magunkat”Mindenki találhatott kedvére valót a XIV. Barock Kastélynapokon „Művészeket, matematikusokat és mindenkit meghívunk: segítsenek nekünk, hogy ez a kastély kulturális és művészeti központtá váljon, amely tovább viszi Bánffy Miklós szellemiségét. Hiába a helyreállítás, ha nem használjuk ki megfelelően; a legfontosabb tehát, hogy itthon érezzük magunkat!” – hívta fel a figyelmet Hegedüs Csilla szombaton Bonchidán, a Transylvania Trust Alapítvány által szervezett XIV. Barock Kastélynapokon. Ezt az otthonosság-érzetet erősítette a kétnapos rendezvénysorozat is, amely remek lehetőséget kínált családok és baráti társaságok számára egyaránt, hogy kellemes környezetben töltsenek el néhány órát az utolsó augusztusi hétvégén. Erdély Versailles-ába érkezők kézműves foglalkozások, kiállítások, koncertek, filmvetítések, színházi és bábelőadások, gyermekjátékok, szakmai beszélgetések közül választhattak kedvükre valót. S hogy mi mindennel távoztak? Bizonyára megannyi élménnyel és tapasztalattal is… Földre telepedve dúdolni a The Best of Me zenekar slágereit, a Szitakötő táncára pedig hirtelen felpattanni; belefeledkezni a papírsárkány készítésébe; cigánylánnyal barátságot kötni és őt is táncba vinni; a mászófalról félúton visszafordulni, majd újból nekiveselkedni; lepedő alá bújni a tikkasztó nap elől; a fűben néhány percre elszenderedni; nézni, amint egy örökbe fogadott eb kikandikál az asztal alól; Péterfy Borival együtt énekelni, hogy „előző életemben denevér voltam, nappal aludtam, éjjel éltem én…” – általunk megélt vagy ellesett pillanatai ezek a Barock kastélynapoknak, amelyekért érdemes volt kilátogatnunk szombaton Bonchidára. A felsorolás persze még hosszasan folytatható, hiszen a Transylvania Trust Alapítvány rendezvénye idén is megannyi élménnyel, hasznos és tartalmas kikapcsolódási lehetőséggel szolgált valamennyi korosztály számára. Eleve ez a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, s örüljön annak, amit az alapítvány munkatársai igyekeznek tenni, felújítani és élettel megtölteni a kastélyt – hívta fel a figyelmet a megnyitón Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust igazgatótanácsi tagja. Emil Cărhaț bonchidai polgármester és Vákár István megyei tanácsi alelnök mellett Bánffy Miklós unokája, Elisabeth Salnikoff Bánffy is köszöntötte az egybegyűlteket, magyarul, románul és angolul is: „Isten hozta önöket, nagyon örvendek annak, hogy visszatért az élet a nagypapám kastélyába. Remélem, hogy jól érzik magukat itt, jó szórakozást kívánok!” A Párizsban élő leszármazott, bár korábban több alkalommal járt már Bonchidán, most először vett részt a kastélynapokon, így aztán számára is bőven tartogatott érdekességeket a rendezvény. Mint ahogy nekünk is, akik már visszajáró vendégeknek számítunk, s tudjuk nagyjából, mit hol érdemes keresni, legyen az a régiségvásár, a lovasbemutató vagy akár a lacikonyha; újdonságok, felfedezésre váró elemek azonban mindig vannak, ezúttal például a Miklós-épületben szervezett kiállításokat néztük meg közelebbről. Az emeleti teremben Balázs László Élet–Jelcímű tárlatát Hegedüs Csilla nyitotta meg, aki kifejtette: valamennyi kép egy-egy külön világot tár elénk, egyesek a tűzzománc művészetére emlékeztethetik a látogatót, mások meditációra késztetik, és persze rácsodálkozhatunk általuk a bennünket körülvevő dolgokra. Az újonnan készült és korábbi bőrmetszetek mellett az alkotó három Li Taj-po verssel is kedveskedett a résztvevőknek, akik aztán egy másik kiállítást is szemügyre vehettek, immár az épület pincegalériájában: Orbán István 1969-es munkáit hozta magával, egy letűnt korral együtt pedig képzőművészeti szárnybontogatásaiba, a különböző technikák kikísérletezésébe is betekintést nyújtott. „Ebben a füstös, fura szagú, szokatlan világban, a kolozsvári rakodópályaudvaron meglátta a szépet, a színest” – jegyezte meg Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat korábbi főszerkesztője, Hegedüs Csilla pedig reményét fejezte ki, hogy a kastély egyre inkább olyan hellyé válik, amelyet az erdélyi magyar – és nemcsak – művészek a sajátjuknak éreznek, s ahova szívesen jönnek alkotni. Jövő nyárra kortárs művészeti műhelyt terveznek megnyitni a díszudvarban, és természetesen továbbra is szívesen fogadják a kiállításokat – ezáltal is szeretnének hűek lenni Bánffy Miklós örökségéhez, sokrétű tevékenységéhez. Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 26.Pávás, napos, életfás vallomásokB. Kőrösi Ibolya-emlékkiállítás az Unitárius Egyház tanácstermében Egy művész akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha munkái szétszóródnak, avatatlan kezekbe kerülnek, jobb esetben poros fiókok mélyén, padláson, pincében várnak a véletlen felfedezésre, az esetleges feltámadásra. B. Kőrosi Ibolyát ilyen veszély nem fenyegeti. Művészi értékük, kelendőségük folytán munkái részben szétszóródtak ugyan a nagyvilágban, de jó kezekbe kerültek: igényes otthonok megbecsült ékeiként tartják számon őket. Alkotójuk a textilművészet egyik, kevesek által alkalmazott, különleges ágának, a Jáva szigetéről származó batiknak hódolt előszeretettel. Tette pedig ezt az ötvenes, hatvanas években, akkor, amikor az effajta technika nálunk újdonságnak számított, s csak kevesen merészkedtek a batikpipával és forró viasszal való rajzolás és utólagos festés viszontagságos területére. A sajátos módszer ugyanis rendkívül biztos kezet és alkotó fantáziát, kombinációs készséget, szín- és formaérzéket igényelt. S a felejtés veszélye már csak azért sem fenyegeti-fenyegetheti a 2015-ben, 88. életévében elhunyt művészt, hiszen hasonló vizeken evező fia és munkásságának csodálója, Balázs László hozzáértéssel, szeretettel élteti édesanyja emlékét. Most éppen a hagyatékban megmaradt munkákból – kendők, sálak, drapériák, ruhák, festmények – Rácz Norbert Zsolt lelkész támogatásával rendezett nagy sikernek örvendő emlékkiállítást az Unitárius Egyház Brassai utca 6. szám alatti tanácstermében. A megnyitón többek között Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke elevenítette fel a művésszel kapcsolatos emlékeit, szólt B. Kőrösi Ibolya család- és emberszeretetéről, nyíltságáról, hangsúlyozta munkássága művészi értékeit, egyediségét, amit a rendezvényen bemutatott kötet is illusztrál. A kiállított munkák két nagy csoportba oszthatók: a tárgyi népművészetből, az eredeti, ősi, népi motívumokból táplálkozó alkotásokra, valamint közvetlenül a természetből ihletődöttekre. Utóbbiak szintén csoportosíthatók az elsődleges élményt feldolgozó, valósághű florális illetve zoomorf ihletettségű alkotásokra, s ezek absztrahált változataira valamint az elvonatkoztatás végső stádiumaként értékelhető, geometrikus alakzatokba foglalt sajátosan dekoratív megnyilatkozásokra. Minden igazi művész önmagát adja munkáiban. Körösi Ibolya alkotásainak változatossága, tematikai gazdagsága, sajátos szín- és formavariációi, még a mértani szigort is könnyedséggel, játékosan vidám felcsillanásokkal enyhítő megnyilatkozásai komplex művészi egyéniségre, sziporkázó, jó kedélyű, életvidám alkatra utalnak. Talán legszembeötlőbb példája ennek a Lacika rajza (borítóképünkün – részlet) című munka. Amelyben a művésznek sikerült teljes mértékben azonosulnia kisfiával, átvennie a gyermeki alkotásokra jellemző, sajátos szemléletmódot, lelkiséget, létrehozva ezáltal egy sziporkázó színvilágú, megkapóan eredeti, magas művészi szinten megvalósított, magával ragadó festői kompozíciót. A tárlat másik látványosan jellemző darabja a Pávák tánca. Kőrösi Ibolya egészen korai munkájáról van szó. Németh Júlia / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
